|
Életünk során, mindig álmodunk, álmodozunk.
Gyerekfejjel, a mesék tiszta, igazságos világába éljük bele magunkat, ahol,
ha jók vagyunk, csak jót kaphatunk.
Azt gondoljuk, ha jósággal, segítőkészséggel, szeretettel nyitunk a világ felé,
ugyanazt kapjuk onnan.
Majd sokszor értetlenül állunk a pofonok előtt, és bárhogyan keressük,
soha nem tudjuk kibogozni az igazi miérteket.
Attól, akit szívből szeretünk, minden fáj, az oktalan, otromba szavak, a morcosság...
A lelkünkben gyűlnek és gyűlnek a sebek, és egy nap a sebek összeérnek, erősen
vérezni kezd, vért könnyezve darabokra hullik...
Ám az élet fintora, hogy senki más nem képes a lelkünk vörös könnyeit feltörölve,
összerakni azt, csak az az egy, aki a sebeket ejtette.
Szeretettel, szép szavakkal, törődéssel, odafigyeléssel, még a legelvetemültebb
bestiákat is angyal lelkű báránnyá lehet varázsolni.
Otromba szavakkal, morcossággal, még a tiszta angyali lelket is démonivá, feketévé
változtatjuk.
A lélek a születésünk pillanatától hordozza mindkettőt, ördög és angyal, így születünk a világra...
Hisz ne feledjük, az ördög is valamikor egy angyal volt.
Álmok, boldogság...
Számtalanszor megcsalnak, mégis minden hajnal úgy virrad ránk, hogy küzdünk értük.
Mert, ha egyszer kézen fognak, és álmaink vágya kilép onnan a való világába, képtelenek vagyunk elereszteni,
mindig újra és újra kézen ragadjuk, egyre erősebben összekulcsolva ujjaink, egyre erősebben szorítva.
A szeretet, a szerelem, a legnagyobb kincs az életben.
Féltsd, óvjad, mert amég csak az álmaidban jár, képes vagy létezni nélküle,
ám, ha egyszer megérzed csókja ízét, teste-lelke-szíve melegségét, rabjává válsz testileg-lelkileg...
Az életed értelme, célja, tétje lesz.
Nem helyettesíthető, nem pótolható.
Sajnos sokan csak akkor ismerik fel ezt, ha már nincs ott a szerető kéz, mely megfogja kezed,
féltve vezet az életen át, nincs ott a szerető kar, ki oltalmazva magába zár, nem dobban már a szív,
amely csak érted született a szeretet oltárán...
Bagi László újságíró jegyzete
|
