|
Ennek birtokában képesek vagyunk szembefutni a szélviharral, mázsás kövekkel a hátunkon úszni a viharos tengeren...
Amikor olyanok vagyunk egymásnak, mint a fa és a kérge, egymás nélkül elpusztulunk, ha nincs mellettünk...
Én a kéreg lennék, mely körül ölel és oltalmaz, ám nélküled nem létezik...
Te pedig az élő fa húsa, amely életet ad nekem...
Lehet az érzelmeket, ideig-óráig láncra verni, megfosztani egymást tőle, miközben mindkettő szenved...
De a láncok úgyis elpattannak, és mint a megáradt folyó, mindenen átgázol, mindent letarolva száguldanál felé...
Ám lehet, hogy akkorra már elvérzett nélküled...
Dac, dac, ego......
Keserű, fájdalmas diadal, az egónk diadala...
Bagi László újságíró jegyzete
|
