|
Mert soha többé nem hallod, azt a kellemes hangját, sehol nem találod a mosolyát, nem érzed illatát, s ölelését, forró csókjait, mert ő volt az az egy, a milliárdból...
A sírhanton a könnyek, már hoznak vissza semmit,
csak magával ránt a hiánya, az őrjítő, és kielégíthetetlen vágy, hogy csak még egyszer, legalább pár percre a karjaidba zárd...
De a fekete föld mélye soha többé nem ad vissza senkit, a halál csókja örökre elveszi...
A föld felett nem marad már semmi, csak arctalan milliók, és a fájdalmas magány, az emlékek, mert soha többé senkiben nem kapod őt vissza...
Hiába lesznek körülötted mások, belülről mégis ordít benned a magány, szólhat a zene mégis fájdalmas csend honol, és nem lesznek többé színek a világban...
Bagi László újságíró jegyzete
|
