|
Pénz, pénz, pénz..., csak ez lebeg a szemük előtt, peregnek a számjegyek, egyre inkább magukkal ragadva őket, miközben elszalad alattuk az élet, mert az út egy napon mindenkinek véget ér...
Mit vihet át magával bárki a tulsó partra?
Mi két méterrel a föld alatt, az anyagi javak pedig két méterrel feljebb maradnak...
A luxusautó szép lassan elrothad, az épületek egy idő utánszintén átadják magukat az enyészetnek, a féltve őrzött bankszámlákat eltékozolják, eldorbézolják az örökösök...
Én soha nem fetisizáltam a pénzt, a materiális javakat, nem értük éltem, hanem éltem velük, általuk...
Tudom, hogy nem lehet kiszámítani, hogy mikor ér véget az út...
De ha nekem akár ma véget érne, én magammal vihetném mindazt, ami nekem az életet jelentette...
Azt a féltetel nélküli, mély őszinte szeretet, szerelmet, boldogságot, amit az én életem szerelmétől kaptam...
Az autóm ugyanúgy két méterrel felettem, a házam az enyészeté, egyéb javaimat széthordják, de velem jönne a boldogság, a szerelmem hangja, és arca, a mosolya, a csillogás a szemében, ahogyan rám nézett, ahogy a fülembe súgta, hogy szeret..., és ő, ugyanúgy magával vihetné azt a boldogságot, amit tőlem kapott...
Szóval gondolkodjon el mindenki, hogy melyek az élet valódi értékei...
Bagi László újságíró jegyzete
|
