|
Breuer Péter: Helyszín Jerusalem. Egy nemzetközi kongresszuson vagyunk Jerusalemben, a Zsidó Állam fővárosában. Az egyik résztvevőtől azt kérdezem a szünetben. Lejössz úszni? Azt mondja. Úszni? Azt én nem tudok. Stúdiónk vendége Zoltai Gusztáv. Guszti. Miért nem tudsz Te úszni?
Zoltai Gusztáv: Mert nem tanultam meg. Tudom, hogy mit akarsz tőlem kicsalni, valóban szoktam volt mondani ilyet, hogy én azért nem tudok úszni, mert amikor úszni kellett volna tanulni, akkor én gettóban voltam. Gondolom erre gondoltál.
Breuer Péter: Milyen volt a II. világháború hajnalán gyereknek lenni egy gettóban.
Zoltai Gusztáv: Hát igen, nyolc éves voltam. A Wesselényi utcai akkori zsidó iskola volt, ami ma orthodox iskola, mi pedig ott voltunk a Chicagóba, és ott voltam. Évvesztes voltam és emlékszem, hogy március 20-án reggel mentünk iskolába és az igazgató végigjárta a termeket, osztálytermeket, hát most a neve nem fog beugrani biztos, D.Fux Raffael, beugrott mégis, ő volt az igazgató és a szavait ma is hallom, amikor azt mondta: majd titeket is megbélyegeznek, hiszen hat éves kortól kellett a csillagot viselni. És mi be is fejeztük 20-án, március 20-án az évet. Megkaptuk a bizonyítványt és attól kezdve csillaggal jártunk. Furcsa dolog, de mint gyerek, borzalmasan büszkék voltunk a csillagra és úgy járkáltunk a városba mindaddig, amíg nem érte az embert atrocitás. Lementem vásárolni, jegyrendszer volt, küldött anyám vásárolni és egy fiatal gyerek, hasonló korú, mint én, kitépte a kezemből az élelmiszer jegyet, ugye cukor, liszt, minden nálam volt és abban a hónapban már élelem nélkül maradtunk tulajdonképpen és semmit nem lehetett csinálni, mert hiába szólt az ember rendőrnek, nem foglalkozott velünk.
Breuer Péter: Akkor még nem Zoltainak hívtak.
Zoltai Gusztáv: Nem, nem. Zucker voltam.
Breuer Péter: Zucker Gusztáv fiatal gyerek a gettóban.
Zoltai Gusztáv: Hát először védett házban voltunk. Svájci védett házban. Akkor már se anyám, se apám nem volt itthon. Apám a bevonulása előtti nap leesett egy teherautóról és combig begipszelt lábbal vitték el. A mai napig meg van az egy cipője, hiszen egy cipőben ment el. A régi Divatcsarnok volt a Szövetség utca és Rákóczi utca sarkán, oda kísértem őt nagynénémmel a villamoshoz, és villamossal ment tovább. Anyám akkor már nem volt otthon, előző nap vitték el, de visszajött, meglógott a téglagyárból és még akkor haza tudott jönni, de másnap már az a rendelet élt, hogy hiába volt csillagos ház a Szövetség utcai ház ahol laktunk, akinek nem volt meg a védlevele és nem tudott elmenni védett házba, különböző követségek védett házaiba, azokat elvitték. Elvitték anyámat, hát akkor össze volt már költözve a család. Elvitték anyámat, unokatestvéreimnek a szüleit, szintén anyját, és mi ott maradtunk három gyerek, az unokahúgom az akkor két éves volt, azt a házmegbízott elbújtatta és mi ott voltunk az unokaöcsémmel, aki hát hasonló korú, kilenc hónappal fiatalabb, mint én vagyok. Hála Isten Ők is élnek még. És a 78 éves nagymama, meg apámnak az egyik testvére, aki akkor olyan negyven körüli volt. És akkor sikerült megszereznünk mégis a védlevelet és akkor mentünk be a Pozsonyi útra, egész pontosan az Újpesti rakpart 7-be, a védett házba, nem tudom a tizedik, vagy nyolcadik, nem tudom hanyadik emeleten egy szobába kerültünk, ahol voltak rajtunk kívül húszan, de állandó légi támadás volt és hát mint gyerek féltem és én akkor már a pincében voltam. És pont három hetet voltunk a védett házban, majd január 1. napjaiban, amikor kiürítették a nemzetközi gettót, akkor végig a körúton vittek be bennünket feltartott kézzel magyar csendőrök és magyar nyilasok. Út közepén mentünk és amikor jöttek a gépek és lövöldöztek a repülőgépekről, akkor a kísérők azok bementek a kapu alá, nekünk meg ott kellett állni feltartott kézzel. Így vittek be bennünket a Dob utca és körút sarkán, ott volt a gettó palánk, pontosan a mai Fészekklub elején és úgy vittek be bennünket a gettóba. Hát egy véletlennek köszönhető, hogy életben maradtunk. Tudnillik a Klauzál térre vittek be bennünket, borzalmas nagy tél volt és hát nem tudom illik-e, nem illik-e rádióban ilyet mondani, de hát nyilván a szükségletét az ember útközben idegességében és félelmében megtörtént és szekíroztam szegény nagynénémet, hogy menjünk be valahova, közben a nyilasok leültettek ott többezer ember volt a téren, nagy hó volt, hogy maradjon itt mindenki, ők elmennek és megcsinálják a szállást és visszajönnek. Hát mi nem vártuk meg ezt, hanem addig szekiroztam szegény nagynénémet, míg bementünk az első házba, egy ilyen régi fáspince volt tulajdonképpen, hetvenegynéhányan voltunk, és másnap amikor kimentünk először az utcára, akkor tudtuk meg, hogy hány száz embert végeztek ki ott a Klauzál téren, mai napig is meg van a Kozma utcai temetőben a Klauzál téri mártíroknak a tömegsírja. Így maradtunk meg, hogy hát ha most nagyon pejoratív, vagy vulgáris akarnék lenni, akkor mondanám, hogy minek köszönhette az ember az életét, hogy…
Breuer Péter: Vége a II. világháborúnak. Mindenki a szeretteit várja vissza. Te egyedül maradsz. Édesanyád nem érkezik meg, édesapád nem érkezik meg, már felnőtt vagy, amikor én ezt onnan tudom, hogy ismerem az e-mail címedet, lubeck. Mit mond ez a szó Neked, hogy lubeck, ma.
Zoltai Gusztáv: Hát igen, amikor a kárpótlások kezdődtek és hát semmi iratunk nem volt, akkor én az arolseni nemzetközi dokumentumtárhoz fordultam és onnan kaptam egy igazolást, innen tudtam meg, hogy anyámat, hogy nem tudtam a héber nevét, hiszen nem volt senki akitől megkérdezzem és az arolseni nyilvántartásban szerepelt, mi úgy tudtuk, hogy Auschwitzban halt meg, kiderült, hogy nem Auschwitzban, hanem Auschwitzból átvitték a Bergen-belseni táborba. Ott bekerült a tifusz lágerba és végül is megérte a felszabadulást, ahol az amerikaiak, vagy az angolok szabadították föl és akkor bekerült az ottani katonai kórházba és három nap után meghalt. És Lübeckbe, ez egy német kis város, nem is olyan kicsit, annak a zsidó temetőjében temették el. Ez kiderült ebből az iratból. Természetesen az első adandó alkalomkor kimentem Lübeckbe és hát megtaláltuk a sírját. A sors fintora, hogy én nem találtam, kerestem, kerestem és a német rendőr, aki bevitt bennünket a temetőbe, le volt zárva, nagyon szépen ápolt temető, van hitközség is ott mint kiderült, bevitt és ő találta meg. És egy kicsit el volt, ilyen fél kőtábla alakú síremlék volt, 15-20 ilyen volt ott, tehát nyilván mindazok, akik ott haltak meg és ez az egyetlen, ahol ki volt írva anyámnak a neve, az félre volt dőlve, próbáltam megigazítani és a rendőr rám szólt, ez a német nagydarab, szőke, kékszemű rendőr, hogy ne bántsd, ő már tudja, hogy hazaviszitek, készül. Hát ez volt a történet és akkor hát megkaptam a megfelelő engedélyeket és haza tudtuk hozni, exhumáltuk és miután ott árvíz volt, félő volt, hogy nem találunk meg semmit, de úgy tudták összerakni zsidó szokás szerint az exhumáláskor a holttestet, hogy minden részét megtalálták. Hazahoztuk és itt volt a Kozma utcai temetőben eltemetve.
Breuer Péter: Ma április 16-a van, az első Orbán kormány döntése alapján ez a nap a Magyar Holokauszt napja. Te az Élet Menet egyik fővédnöke vagy. A Te életutad, a Te múltad predesztinál arra Téged, hogy taníts, emlékezz és emlékeztess. Egy mondatban hogy foglalnád össze ennek a napnak a jelentőségét.
Zoltai Gusztáv: Hát köszönet először is azoknak, akik ezt a Parlamentben megszavazták, konkrétan Pokorni miniszter úr volt akkor, azóta ezt minden évben megtartjuk, megtartja az ország, minden jó érzésű ember megtartja. Hát nyilván akik tagadják a holokausztot és akik szélsőjobboldali propagandát fejtenek ki a zsidóság ellen, mint most legutoljára ez a Tiszaeszlár emlegetése, akkor azoknak csak azt tudom üzenni, hogy soha-soha többet fasizmust. Ezt aki nem élte át, csak meséli, ezt nem fogják elhinni. És ha már a Tiszaeszlár eszembe jutott, hagy mondjak annyit, hogy törtem a fejemet és ennek a képviselőnek, az úr szót természetesen nem fogom használni, akartam küldeni egy doboz maceszt. Hiszen ha ő tisztában lenne azzal, és művelt lenne, hiszen a Biblia hozzátartozik az általános műveltséghez, akkor neki tudni kellene, hogy a legnagyobb bűn a vérfogyasztás, tehát tórai parancs, bibliai parancs, úgy hogy nyugodtan ehetne ebből a maceszból. Nincs benne az ő vére, mert gyilkolnunk sem szabad, mert ezt a Tíz parancsolat tiltja.
Breuer Péter: Kedves hallgatóink! Az elmúlt percekben Zoltai Gusztávval, egy túlélővel, egy emlékezővel és egy emlékeztetővel hallottak rövid interjút.
|
