|
A 4 blokkal rendelkező csernobili atomreaktor a négyes blokk 1986-os felrobbanása után még mintegy 14 éven át tovább működött, és 2000. december 15-én állították le véglegesen az utolsó működő egységet is, ez azonban egy másik cikkünk témája lesz.
A csernobili atomreaktor körül két zónát húztak: az egyik a reaktor 10 kilométeres körzetében, ez a közvetlen, erősen szennyezett zóna, illetve a másik a reaktor 30 kilométeres körzetében. A zónák kialakítása azonban nem arányosan történt, és a határok nyugat felé vannak elnyújtva.
Ennek az az oka, hogy a széljárás következtében a baleset idején a radioaktív felhő nagy része nyugatra, majd észak-nyugatra és északra húzódott (és 60 százalékban Belarusz területére csapódott le), így a keleten és délen lévő területeket kevésbé érte sugárzás.
A 30 kilométeres zónát szögesdróttal vették körül, és határátkelőhöz hasonlóan ellenőrzőpontokon keresztül lehet bejutni, csak és kizárólag érvényes engedéllyel. Az engedély kiadására az ukrán Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma jogosult, amely alá a csernobili zóna igazgatása tartozik. Külön engedély szükséges azonban a 30 kilométeres, és a 10 kilométeres zónába is, ugyanis a reaktor felé közeledve, újabb „határátkelő” pontok vannak. Az átkelőhöz érve a járműveket átvizsgálják, kifelé pedig mind a járműveket, mind az embereket sugárzás-vizsgálatnak vetik alá, hogy kivédjék a radioaktív anyagok kivitelét a zóna területéről.
Az utóbbi években sokaknak eszébe jutott, hogy pénzt csinálnak a katasztrófából: utazási irodák alakultak, amelyek egynapos utakat kínáltak a zónába. Az iroda megszerzi az engedélyeket, leszervezi a buszt, idegenvezetőt biztosít, a turista pedig közel 30 ezer forintnak megfelelő hrivnyáért igencsak extrém látványban részesül. A turisták száma évről évre nőtt: amíg 2008-ban közel 5,5 ezer ember látogatta meg a zónát szervezett út keretében, 2009-ben ez a szám már 7,5 ezer volt, 2010-ben pedig becslések szerint már a 10 ezret is meghaladta. Mindezek után talán nem meglepő, hogy Csernobil a világ 10 legextrémebb utazási helyszíneinek a ranglistájába is bekerült.
Az ukrán Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma eddig állításuk szerint csak megtűrte a dolgot: Vlagyimir Holosa, a tárca miniszter-helyettese a Kitekintőnek elmondta, hogy az ukrán törvények szerint mindenkinek joga van informálódni a Csernobilban kialakult helyzetről, így nem tilthatták meg a látogatásokat. 2011-től viszont a turizmus már hivatalos formában fog működni: a minisztérium egyszerűsíti az engedélyek megszerzésének a procedúráját, és a zóna adminisztrációs központjául szolgáló Csernobil városában egy emlékparkot építettek a baleset emlékére.
Zavartalanul kóvályogni a területen azonban nem lehet, mert a zónában ma is számos titkos objektum található. A látogatók egy minisztériumi munkatársat kapnak kísérőként, aki figyeli azt, hogy merre mennek, és mit fotóznak.
Újságíróként, ukrán külügyminisztériumi akkreditációval a kezünkben az engedélyek beszerzése egyszerűbb volt: ennek a papírmunka mellett egy 800 hrivnyás egyszeri díja volt (kb. 18 ezer forint), illetve személyenkénti 200 hrivnyás (kb. 4500 forint) adminisztrációs díjat kellett megfizetnünk.
A Kijevtől mintegy 120 kilométerre található csernobili zónába kiterjedt fenyőerdőkön és kicsi ukrán falukon keresztül vezetett az út. A szépen karbantartott, festett faházas falvakon nem látszott, hogy az emberiség egyik legszörnyűbb katasztrófájának a közvetlen közelében helyezkednek el. Azonban a falvak is fokozatosan elfogytak, és az erdővel sűrűn körülvett út végén megjelent a zóna sorompója.
A papírok és engedélyek hosszas átvizsgálása után a zónában voltunk, és elindultunk a zóna adminisztratív központja, Csernobil városa felé. A háttérsugárzás mértéke némileg emelkedett, és elérte a Budapesten tapasztalható, 0,100 μSv körüli értéket. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a város felé új, jó minőségű utak vezetnek, sőt, még egy benzinkút is volt. A házak a városban vegyesek voltak: hol jól láthatóan lakottak, hol teljesen kihaltnak tűntek. Az erkélyeken a lakók ruhákat szárítottak, az utcákon pedig munkások dolgoztak. Hiányzott azonban a településekre jellemző nyüzsgés, és ami a legszembetűnőbb volt: hiányoztak a gyerekek.
Csernobil városában ma kizárólag az ott dolgozók laknak, körülbelül 3 ezer ember, akik a zónában szükséges munkákat látnak el: karbantartják a csatornákat, az utakat, az elektromos hálózatot. Állandó lakhelyük máshol van, ezért a családjuk nincs velük, és általában kéthetes rotációs rendszerben váltják egymást. Sokan dolgoztak látogatásunk idején a város központjában épülő emlékparkon, amely tulajdonképpen néhány szobrot jelent, és egy hosszú sétányt, amelynek mindkét oldalán emléktáblák jelzik mindazokat a településeket, amelyek kihaltak a csernobili katasztrófa következtében.
Csernobilból az út a kihalt szovjet város, Pripjaty felé vezet. Közben áthaladunk a 10 kilométeres zóna határán, majd pedig átesünk még egy harmadik ellenőrzésen is a város határához érve: az ellenőrzésekre szükség is van, hiszen magából Pripjatyből is a fosztogatók rendszeresen széthordják a tárgyakat, legtöbbször „szuvenírként”, emlékbe.
Pripjaty felé szintén sűrű erdők övezték az utat, és minden olyan békésnek és érintetlennek tűnt. A sugárzás szabad szemmel nem látható, így gyakran a valós veszély sem mérhető fel. A minket kísérő minisztériumi munkatárs szerint a csernobili zónát a közlekedési csomópontok menték teljesen megtisztították, így nem jelent veszélyt az emberek számára. Nyilván ez egy túlságosan optimista megközelítés, azonban a helyzet valóban sokkal jobb annál, amit olvasni lehet.
Szétszórva a zóna területén vannak igen veszélyes helyek, amelyek koncentráltan jelentős sugárzást tartalmaznak. Így útközben Pripjaty felé egy fiatal fenyőerdőn kellett keresztülmennünk, amely a látszólagos nyugalom ellenére hirtelen megcsipogtatta a dozimétert: az óránként mért sugárzás mennyisége elérte a 18 μSv értéket. „Vörös erdőben” jártunk, amely a korábbi Vörös erdőnek csak az emléke volt. A csernobili katasztrófa idején a sugárzás egy igen jelentős része az erőmű közvetlen közelében lévő erdőre hullott, amely gyakorlatilag leolvasztotta a fák kérgét – innen eredt az erdő megnevezése. Az erdőben lévő rendkívül magas sugárzási értékek miatt a fenyőket gyökerestül kivágták, és új fákat ültettek. A sugárzás, bár sokkal kisebb mennyiségben, de mégis megmaradt az új fákban is.
A csernobili atomerőműtől csupán néhány kilométerre fekvő Pripjaty városa pont olyan volt, mint amilyennek a dokumentumfilmek leírták: ijesztő és halott. A városban lakó közel 54 ezer embert hirtelen evakuálták, és a kiköltözésnek átmeneti jellege volt: mindannyian hittek benne, hogy néhány héttel később visszatérhetnek. Ez azonban nem történhetett meg, a házak lakói soha nem költözhettek vissza otthonaikba.
A sokemeletes szocialista építésű házak között magasra nőtt, senki által nem szabályozott fák uralták a terepet. A központtól távolabbi házakban többé kevésbé konzervált állapotok, bútorok és a falakról lelógó tapéták, a közelebbiekben pedig a fosztogatók utáni pusztítás volt jellemző. A doziméter meglepően alacsony sugárzást mutatott: 0,218 – 0,358 μSv/h közötti értékeket mértünk általánosságban, persze ebben is akadtak különbségek: az épületekben a háttérsugárzás lecsökkent 0,120 μSv/h-ra, a sűrűn benőtt, füves-mohás részekben pedig felszökött 1,5 μSv / órára.
Utunk utolsó állomása maga a csernobili atomerőmű volt, amely eredetileg a „Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű” nevet viselte, de a katasztrófa után a szovjet vezetés jobbnak látta nem használni a Szovjetunió államalapítójának nevét. Az atomerőmű különböző egységei betonfallal és szögesdróttal voltak elválasztva, és a minisztérium kísérője határozottan kérte, hogy csak magát a 4. blokkot fotózzuk, ahol a robbanás történt. A negyedik reaktor előtti, attól csupán néhány száz méterre található „kilátónál” szálltunk ki. A baleset után a sérült reaktort egy vasbetonszerkezettel vonták be (erről majd részletesebben szólunk egy másik cikkünkben), amelyet „szarkofágnak” neveznek. Az erőmű körüli terület egészen gondozott volt, sétányok és ültetett tuják tarkították az utcaképet. Azt azonban erősen ajánlották, hogy fűre ne lépjünk.
A 4. reaktor emblematikus épülete25 évvel a csernobili katasztrófa után a baleset központjában álltunk, csupán néhány száz méterrel a 4. reaktortól. A sugárzás ehhez képest viszonylag alacsony volt – 2,5 – 3,5 μSv/h közötti értéket mutatott, azonban egyre jobban közeledve a reaktor épületéhez fokozatosan tovább növekedett.
www.kitekinto.hu
|
