|
Robert Capa életéről készült film bemutatója előtt a fotóriporterről, kötődéseiről, a film elkészültéről beszél Hámor Éva forgatókönyvíró
Robert Capa világhírű fotóriporter, fotóművész volt, akivel kapcsolatban Önnek is vannak családi történetei, emlékei.
Igen, ő a nagypapám barátja volt, tíz évvel volt fiatalabb, mint a nagyapám. Én sajnos már egyiküket sem ismertem, de azt megértettem már az alatt a hosszú idő alatt, amióta én Robert Capa munkásságával foglalkozom, hogy miért is voltak ők barátok.
Mióta is foglalkozik ezzel a témával?
2007-ben kezdődött ez a projekt, egy film elkészítéséről van szó. Én magam talán 1999-ben találkoztam először Robert Capaval egy kiállításon, akkor még csak annyit tudtam róla, mint egy átlagos múzeumlátogató. A képei mély benyomást tettek rám, az arcképe még mélyebb benyomást tett, arra emlékszem, hogy hosszú ideig álltam a fotója előtt, egyszerűen lenyűgözött, amit láttam. Ennyi volt az első benyomásom róla. Később, 2007-ben találtam a pincénkben egy könyvet, Capa Kissé elmosódva című könyvét angolul, egy 1947-es kiadást.
Hogy került a pincébe?
A fiamnak kerestem kötelező olvasmányokat a nagyapám hagyatékát tartalmazó dobozokban, mikor megtaláltam ezt a könyvet, akkor nagyon megörültem, de még jobban, amikor megtaláltam a dedikálást, amelyben nagyapámnak, mint első nagy barátjának ajánlja Capa a könyvét.
Ez a könyv ihlette Önt arra, hogy akkor kell készíteni egy Robert Capa filmet?
Nem, először arra ihletett, hogy átmentem az édesanyámhoz, azonnal megkérdeztem, hogy ő mit tud erről, hiszen a dedikáció egyik címzettje Heves Lajos az ő édesapja volt. Ő kezdett el nekem erről mesélni, nagyon megérintett a történet és azt gondoltam, hogy elkezdek utánajárni a nagyapámnak és Robert Capanak. A hosszú kutatások és az emberekkel való beszélgetések kapcsán kiderült, hogy Robert Capa sokkal, de sokkal közelebb van hozzám, mint ahogy én azon a kiállításon gondoltam. A mondataival, a gondolataival a mai napig is azonosulok, például amikor kérdezték tőle, hogy mi a titka a fotóinak, akkor azt felelte, hogy: Szeresd az embereket és ezt éreztesd is velük! Én ezzel a mondattal nagyon is tudok azonosulni, bár ez kevés ahhoz, hogy fotózni is tudjak, ehhez azért ő is kellett. Azt gondolom, hogy nagyon sokat tanultam tőle, még így, a halála után is, mert én úgy gondolom, amíg emlékezünk és amíg emlékeink vannak, addig tart az élet. Biztos vagyok abban, hogy Capa örök életű lesz, r mindig mindenki emlékezni fog, aki akár egyetlen fotóját is látja. Az ő zsenialitása egyszerűen utánozhatatlan, mondták neki fotós tanítványok, hogy technikailag nem is olyan jók a képei, lehetett volna őket más beállításban, más világításban is megcsinálni. Erre azt felelte, én nem szép fényképeket akarok, én történeteket akarok elmesélni. Úgy gondolom, ő egy fotóval is tudott történetet elmesélni, ezt nagyon kevesen tudják, ebben rejlik az ő zsenialitása. Capa egyetlen élő rokona, Susie Marguis, 60 év után ellátogat Budapestre, megtisztel minket azzal, hogy a Zsidó Nyári Fesztivál díszvendégeként eljön a film vetítésére. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy 90 év felett van, ezért is nagy tett ez tőle. Mikor utoljára járt itt Budapesten, 1954-ben, a Gellért Hotelben lakott, ott kapta a táviratot Robert Capa haláláról. Most 60 évvel később ismét eljön, újra a Gellértben lakik, remélem a sors felülírja majd egy kicsit azt a fájdalmat, amit ő akkor megélt.
Köszönöm a beszélgetést.
ATV-BREUERPRESS
|
