|
Aki az egekbe emelt, most a sötét mélybe taszított...
A kéz, aki simogatta a lelkemet, most összetörte...
Nem maradt más, csak az érzés, amely bennem él örökre, és a fájdalom...
Csak állok értetlenül, mint a kiskutya, aki bújna, szeretne, de belérúgnak...
Ha szívből szeretsz, akkor is szeretsz, ha felpofoznak...
Sírsz, de belülről tovább melegít a láng, amely nem engedi, hogy kialudjon fényed...
Érzések, érzelmek, fájdalommal meghintve...
Ám az érzelem, mindig erősebb...
A valódi érzelmek lángja soha nem alszik ki...
Sőt...
Könnyeiddel átitatva még erősebb...
Ha valakit igazán szeretsz, szereted, még el nem jön életed utolsó naplementéje...
Újra hozzásimulsz, akár a kiskutya, akit felrúgtak, de megrázva magát, egy kicsit nyalogatva a sebeit újra bújik, mert az igaz szeretet, szerelem bátorrá tesz, erőt merítsz belőle, hogy álld a pofonokat...
Csupán értetlenül állsz, hogy szeretsz, de mégis pofon vágnak...
A vágy, hogy boldoggá tedd akit szeretsz, a legerősebb cél, amely előre hajt...
Már nem érted, hogy ki vagy, mit csináltál rosszul, mennyit érsz...
De szeretsz, ha könnyekkel is, de szeretsz......
Örökre, azt az egyet...
Az érzés, hajt, ameddig a szívében érzed a parazsat a lángot, akkor is, ha értetlenül állsz a pofonok után...
Megpróbálod újra és újra tálcán felkínálni lelked, szíved, akkor is, ha ő kiveri a kezedből és a porba hull, leporolod és felé nyújtod újra...
Mert az élet legfőbb értelme, hogy szeress, és szeressenek...
Megteszel minden, ám van, hogy végleg elbuksz...
De akkor tiszta lélekkel távozhatsz...
Elbuktál ugyan, de legalább úgy, hogy ember voltál...
És az érzés, veled süllyed, a végtelen feketeségbe..., de legalább utoljára is mosolyt csal az arcodra, melegíti szíved...
Mert bármit elveszíthetsz, de egy dolog a végsőkig veled tart, az igaz szerelem, a szeretet!
Bagi László újságíró jegyzete
|
