|
Noha még soha nem találkoztunk, de várunk rá régen, nagyon régen, mert mégiscsak ismerjük, az álmainkból.
Éjjelente időről-időre róla álmodunk, élvezzük az álmot, még tart, még él, csak mi, csak vele..., mosolyogva ébredünk, és
van, hogy ébren is tovább álmodunk...
Majd egyszer csak valami kizökkent, felébredünk és fájó hiánya lelkünkben érte kiált...
Végül mindannyiunk életében eljöhet az a nap, amikor ott áll előttünk ő, testet öltve az álmainkból.
Ekkor majd azt érezzük, hogy szeretnénk az egész korábbi világunkat elfelejteni, újraélni mindent, de mindent az álmainkból,
egy új világot építeni vele, csak magunknak...
Mert végre itt van ő, akiért érdemes volt néha sírni,
hogy majd tudjuk, mennyit ér egy pillanat, amikor már ott leszünk egymásnak...
A teljességünk, akiért érdemes volt küzdeni, akit nem lehet feladni, mert ha egyszer ránk talál, olyan lesz számunkra mint a levegő, már nem tudnánk élni nélküle...
Mindenki arra vágyik, hogy tartozzon valakihez, van aki egy életen át...
Mert egyedül, társ nélkül, csupán egy napszívta, megfakult kép a nagyvilág.
Vágynak rá, napon és éjen át.
Mosolyát látják a napsugárban, a szomorú hold éjjeli fényében pedig, bánatos tekintetét, amely utánuk vágy.
Hiszik, hogy amikor tőle távol éjjelente felnéznek a holdra,
ott találkozik tekintetünk.
Mert ott van ő, ott kell lennie valahol a világban.
Hiszik, hogy az igaz szeretetnek nincs határ, mert lélekben mindig együtt vannak, mert összenő, ami összetartozik.
Majd egy éjjel, amikor bánatos tekintettel egyikük felnéz a fényes teliholdra, a másik fele ott terem mögötte, átöleli hátulról, gyengéden és a fülébe súgva megkérdezi:
Kedvesem, Kicsim ugye érdemes volt várni rám?
Majd kezüket erősen összekulcsolva, vigyáznak egymásra egy életen át, szeretnek, ameddig csak el nem jön életükben a világvége.
Ám sajnos vannak, akiknek ez csak egy örök álom, vágy marad, csak vágyakoznak utána életük alkonyáig, napokon és éjjeleken át...
Bagi László újságíró jegyzete
|
