|
Az az érzésem, a szél repítette ide, a budai Víziváros kellős közepére. A kis előkertes, ütött-kopottságában is elegáns házzal együtt, amelyet csodálkozva mustrál az új építésű kocka szomszéd, meg a látogató. A legfelső (harmadik) emeleten nyitva az erkélyajtó, a háttérben fehér függönyvitorla, előtte hosszú, kötött sállal keretezett karcsú télkabát, fekete haj: Nagy Erika.
„Modernkori kerítőnő”. Blogján így nevezi magát, de, ha idegen kérdezi tőle, mi a foglalkozása, inkább utazásszervezésről beszél, rendezvényekről és emberekről, akikkel foglalkozik. Szokták hinni pszichológusnak, ügyvédnek, valamiféle tanácsadónak – nekem, és gyanítom, nem csak nekem, a boszorkány szó is megfordul a fejemben, és ezt el is mondom neki. Nem bántom meg vele, nevetünk.
Nem tűnik a hely társkereső irodának. Inkább egy helyes nappalinak. Modern környezet, de nem hűvös, inkább diszkrét, nőies, puha. Belebújok a kanapéba, és a múltjáról meséltetem Erikát – ez épp fordítva szokott történni ebben a szobában, a látogató sorsa rendszerint a téma.
Erikánál nincs társkereső-adatbázis. Sem gépen, sem fiókban. Nincs fényképalbum, nincsenek kötelezően kitöltendő rubrikák mindenféle ismérvekről. Nincsenek számok, anyakönyvi adatok, méretek. Nincs párkeresők közhelyszótára, motivációs levele, kívánságlistája. Egy asszony van, aki, mintha kirakósozna, helyükre illeszti a megfelelőnek vélt darabkákat. És ez az asszony, úgy tűnik, nagyon jól érzi magát, miközben „játszik”.
Ha én most társat keresnék, ő beszéltetne. Addig, amíg úgy érzi, tudja, ki vagyok, igazából (!) mire vágyom, miféle társ illene mellém. Van, akivel többször is találkozik, mire alkalmasnak véli az ismeretséget arra, hogy biztonsággal bemutathatóvá váljon egy harmadik személy: egy kiszemelt nő vagy férfi.
Erika garanciát vállal. A holtodiglan-holtomiglanért persze nem tud kezeskedni, de mint mondja, két embert csak akkor ismertet meg egymással, ha biztos abban, nem aknamezőre küldi őket. Nagy csaták persze minden kapcsolatban vannak, de, ha egy pár tényleg összeillő, és nem kétséges az együtt maradás szándéka, akkor nem fognak elvérezni az ütközetekben.
A kerítőnő felelőssége nagy. Ezért gondolja Erika úgy, hogy nem lehet adatlapok, fotók alapján összeboronálni embereket. Az értékrendi egyezések, a hasonló családi háttér, a közös nevezőre hozható célok mellett Erika sűrűn hagyatkozik a szimatára. Nevezhetjük intuíciónak, megérzésnek, empátiának, érzelmi intelligenciának vagy boszorkányságnak: a lényeg az, hogy ő, aki mindkét felet ismeri, érzi, tudja, hogy jól működhetnek együtt, ha ők is akarják. Van, hogy olyanok egymásra találását segíti elő, akik egyébként sosem találkoznának. Vagy, ha találkoznának is, elmennének egymás mellett.
Erika nem vállal el mindenkit megbízóul, aki hozzá fordul. Van, hogy az érdeklődő nem illik a képbe, abba a kialakult csoportba, amelybe ügyfelei tartoznak. Vannak közös programok, bulik és koncertek, mozi és színházelőadások, városnézések és nagy utazások is. Közösséget alkotnak már az emberei, oda kell figyelni, kit enged be közéjük.
Majd húsz évvel ezelőtt Erika első megbízói a baráti körből kerültek ki, és ez a hangulati elem azóta is meghatározó a vállalkozásban. A kezdetekről így mesél Erika: - Frissen végzett értelmiségiként kerültem Debrecenből Budapestre. A barátaim lelkesen keresték a párjukat, én pedig már váltam. Leginkább dacból mentem hozzá a tinikori szerelmemhez – a szüleimnek lett igazuk, nem illettünk egymáshoz. A volt férjem nehezen engedett el, én pedig Pestig szaladtam. Egy nyarat pedagógusszállón töltöttem, állást kerestem, és a hirdetések miatt minden reggel megvettem az újságot. Egyszer találtam egy fura ajánlatot: társkereső iroda családi okok miatt eladó. Már csak kíváncsiságból is elmentem a megadott címre. Egy férfi fogadott. Kiborított elém az asztalra egy nagy zsák papírt, fényképeket - az iroda adatbázisa hevert előttem: ettől akart megszabadulni a tulajdonos. Elképedtem. Azokat az embereket, akik a legbelsőbb titkaikat bízták erre az irodára, akik társat reméltek tőle, meg sem kérdezték, mit szeretnének, mi legyen a kartonjukkal, tudnak-e bízni egy új tulajdonosban. Gyorsan faképnél hagytam az „eladót”, és a barátaimnak este feldúltan meséltem a történetet. Elkezdtünk közösen ötletelni, hogyan lehetne másként csinálni. Tisztességesen. Hatékonyan. Átgondoltuk, hogyha mi keresnénk párt, milyen segítségre lenne szükségünk. Nos, így született meg egy saját vállalkozás terve. Amikor gyerekkoromban játékból a barátnőim helyett írtam a szerelmesleveleket, amikor tanácsokat adtam, mit vegyenek föl a randira, amikor nyári munka gyanánt pultos voltam, és a vendégek személyes történeteit hallgattam álló nap, nem gondoltam, hogy igen hasznos tapasztalatokat gyűjtök a későbbi munkámhoz. Eredetileg vegyészként akartam elhelyezkedni, de ma már elképzelni sem tudom, hogy ne emberekkel foglalkozzak. Ez vagyok én. Egy modernkori kerítőnő.”
Azt hinné az ember, az internet korában leáldozott a társkereséssel foglalkozó vállalkozásoknak. De Erika azt mondja, nem érzi, hogy kevésbé lenne szükség rá, mint korábban. Sokan próbálkoznak a neten, mielőtt hozzá fordulnak. Persze, vannak boldog szerelmek, amelyek társkereső site-okon születnek. Vannak, akik élvezik, hogy hatalmas adatbázisból válogathatnak, fényképeket nézegethetnek. De vannak, akiket ez inkább taszít, és vannak olyanok is, akiket elijeszt az anonimitás kiszolgáltatottsága. (Hisz a fényképes-adatlapos bemutatkozás nem biztos, hogy őszinte.)
A régi korok szalonjaiban lelkesen boronáltak az idősebb nőrokonok. A teához és a kekszhez gyakran járt egy ígéretes bemutatás. A bálokon szemlézhetett a fiatalság – és a család. Most más idők járnak. A modern kor embere makacsul hisz a romantikában, a végzetes találkozásokban, a párválasztás szabadságában, ugyanakkor, bár korlátait ledöntötte, fogódzók nélkül maradt. Ha nem talál párra még az iskolában, vagy a húszas évek fergeteges bulijain, akkor harmincon túl – amennyiben nem a villamoson ismerkedő típus - leginkább a barátok szervezte vakrandikban reménykedhet, hisz a munkahelyén házinyúlra saját érdekében, nem lő. Erika megbízói kapcsán nap mint nap szembesül ezzel a problémával, ezért nem gondolja, hogy feleslegessé válna bármikor is a munkája. És, mikor arról kérdezem, önmagának kerített-e szerelmet, sejtelmesen mosolyog. Aztán elárulja, hogy foglalt a szíve – és nem régi megbízó a választottja (ezt etikátlannak tartaná), hanem egy buliban megismert férfi. Saját tapasztalatai alapján bizonyos tehát abban, hogy szülessen bár interneten vagy társkereső irodában, diszkóban vagy tánciskolában, kocsmában vagy zeneakadémián, igenis létezik igazi, alternatívák nélküli szerelem. Csak meg kell találni. Így vagy úgy.
BreuerPress International
|
