|
„Mélyen vallásos zsidó családból származom. Esténként anyám fejemre tette a kipát és a Shema Izraelt tanította nekem. Kértem Piccinini atyát, hogy ne kelljen semmi olyat tennem, ami szemben áll vallási hagyományaimmal” – emlékezett vissza Bruno Camerini, akit az atya gyermekként családtagjaival együtt bújtatott a holokauszt idején különböző kolostorokban és árvaházakban. Az atya lehetővé tette ezt: a mise alatt Camerini volt a telefonügyeletes, nem kellett részt vennie a szertartásokon.
Így vall Piccininiről: „Csodáltam benne azt a felebarát iránt mutatott szeretetet, amelyet én is ismertem a Leviták könyvéből, de amelyet ő élete kockáztatása árán is gyakorolt.” Akkoriban zsidókat bújtatni egyet jelentett a koncentrációs táborba kerüléssel, ráadásul a Wermacht-parancsnokság éppen szemben volt azzal a mozival, amelyet a rend működtetett. Hozzátette: „Nem emlékszem a prédikációira: a felebarát iránti szeretetet a hétköznapokban váltotta valóra, és máig nem értem, hogy tudott enni adni mindazoknak, akiket befogadott: zsidóknak, lengyel foglyoknak, katonai szolgálatot megtagadóknak, egyházellenes kommunistáknak; nem válogatott, kit fogad be, elég volt neki, hogy valaki veszélyben van.” Beszéde végén megvallotta: „Nem csak az életemet köszönhetem neki, hanem egy életre szóló tanítást: zsidóként közel érzem magam keresztény testvéreimhez.”
Giuseppe Sorani zsidó származású szerzetes, aki maga is Az isteni gondviselés kis műve rend tagja, visszaemlékezett azokra az időkre, amikor Piccinini atya bújtatta őt, a 15 éves zsidó fiút. „1943 szeptemberében 15 éves voltam, és már öt éve küzdöttem az életben maradásért.” A zsidótörvények miatt elvesztette otthonát, nem járhatott iskolába, családtagjai rokonoknál szétszóródva éltek. Piccinini atyánál nem csupán védelemre lelt, hanem felfedezte a kirekesztettségen túl benne rejlő emberséget: „Az a mélységes elveszettség-érzés, méltóságom sárba tiprása olyanná tett, hogy érvényes volt rám a Primo Levi által feltette kérdés: ’Hát ember ez?'” Az üldözött fiút megérintette Piccinini atya hozzáállása, ahogyan befogadta az embereket: „soha nem tett fel kérdéseket, diszkréten és derűs lélekkel fogadott mindenkit, nem nehezítette meg a helyzetet, vele minden egyszerűnek tűnt.”
A háború végét követő tapasztalatairól így vallott: „Róma szabadulása után, 1944. június 4-én láttam, hogy az utolsó német katonák is elmennek. 16 éves fiúk voltak, mint én, fáradtak, porosak, levertek. Kiélhettem volna haragomat és szorongató félelmemet ifjú éveim elvesztése miatt, de Piccinini felébresztette bennem az emberi lelkiismeretet, és hagytam, hogy elinduljanak hazafelé anélkül, hogy újabb rombolást vinnék végbe, legfőképpen saját életemben.” Sőt, még ennél nagyobb megértésre is vezette őt az atya: „Rám bízta, hogy gondoskodjak egy lépcsőfeljáró alatt rejtőzködő náci tisztről. Vittem neki enni, gondoskodtam számára civil öltözetről. Hallgattam, ahogy ismételgette: a németek még megnyerhetik a háborút, minden zsidót ki kell irtani. Megértettem, hogy rá is érvényesek azok a szavak: hát ez is ember?”
Magyar Kurír
www.vatican.va
|
