|
A Csernobili – vagy más néven a Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű építéséről 1966. szeptember 29-én született döntés a szovjet pártvezetésről, és az építési munkálatokat 1970-ben kezdték el. A tervezendő legnagyobb szovjet reaktor helyszínéül egy gyönyörű természetvédelmi területet, a Polesszje régiót választották. Ez a fenyőerdőkkel borított, állatvilággal gazdagon megáldott terület mintegy 10-11 km-re feküdt Belarusz határától, és 120 km-re Ukrajna fővárosától, Kijevtől. A régióban ok kisebb falu volt, a legnagyobb pedig egy 12. században alapított 12,5 ezres város, a Csernobil volt.
Az erőmű igazgatójaként az üzbég Taskentben született Viktor Brjuhanovot nevezték ki, aki 1970 áprilisában érkezett a csernobili építkezésekre. Az erőművel párhuzamosan egy új város, Pripjaty építkezésébe is kezdtek, amely a nukleáris létesítményben dolgozók új lakhelye kellett, hogy legyen. A reaktoroktól mintegy 5 km-re épített teljesen új települést a jövő városának szánták, a szovjet ideálok által tökéletesen megtervezett mintatelepülésnek. Felhúzták az első emeletes házakat, kialakították a városi adminisztráció épületeit, a város szívében pedig a középületek helyezkedtek el: üzletel, „kultúra palotája”, szálloda, iskolák, óvodák és sportkomplexumok.
„Az atomerőmű teljesen ártalmatlannak tűnt, azt hittük, hogy örökké működni fog”
Viktor Brjuhanov
1977-re készült el az első reaktor, amelyet további három követett: 1979 januárjában a második, 1981 januárjában a harmadik, és végül 1983 januárjában a negyedik reaktor. Az első reaktornál csúsztak a határidőkkel, de a többi három blokk időre készült el – az építők és az ott dolgozók szerint éppen a négyes sikerült a legjobban.
„Problémák voltak a berendezés kiszállításával, de ez csak az elején az első blokkot érintette. Ezután a határidők már nem módosultak. Nekem úgy tűnik, hogy mind közül a négyes blokk volt a legtökéletesebb” – mondta egyik interjúban az erőmű építője, Zoja Antonyec.
A Csernobili atomerőművet „RBMK-1000” reaktortípussal szerelték fel – későbbiekben igen veszélyesnek bizonyult fajtával, amely azonban nagyon magas teljesítmény előállítására volt képes. Így az RBMK-1000 típusú reaktorok egyenként 1000 Megawattos teljesítményre voltak képesek (a Paksi Atomerőmű blokkja például egyenként 440 Megawatt teljesítményűek).
A világ jelenleg még 11 "RBMK" típusú atomreaktor működik: mindegyik Oroszországban. 4 reaktor a Leningrádi Atomerőműben, 4 reaktor a Kurszki Atomerőműben, és 3 reaktor a Szmolenszkiben.
Emellett ami nagyon fontos volt, de a Szovjetunióban érthető okokból nem hangsúlyozták: kettős feladata volt. Egy részről lakossági energiatermelést szolgáltatott, másrészt pedig hadászati célú termelés is folyt az erőműben.
A Szovjetunió legnagyobb erőművének tervezett Csernobili Atomerőműben 6 reaktort akartak építeni, amelyek összesen 6000 Megawatt teljesítményt szolgáltattak volna. Ennek megfelelően az 5-ös és a 6-os blokk építését 1981-ban kezdték el. Az ötös reaktor 1986-ra 85 százalékban készen állt, a beindítását abban az évben tervezték.
Hivatalos forrásokban meg nem erősített információk szerint a Csernobili atomerőmű mellett további 6 reaktort is építettek volna – a Pripjaty folyó másik oldalára. A szovjet atomipar ezen álmait azonban megakadályozta az 1986. április 26-án bekövetkezett atomkatasztrófa.
A csernobili katasztrófa után a sérült 4. blokk köré egy méreteiben hatalmas fém és beton szerkezetet húztak – az úgy nevezett „szarkofágot”, hivatalos nevén „Menedék objektumot”. Ez a szarkofág volt hivatott arra, hogy mintegy védőpajzsként megakadályozza a radioaktív anyagok kijutását a sérült reaktorból. 7.000 tonna fémszerkezetet és több mint 400.000 m3 betont használtak fel az építéséhez, és 1986. november 30-án készült el. A szarkofág működésének idejét 30 évben határozták meg, vagyis 2016-ban járna le a "szavatossága".
Az atomerőmű azonban még a baleset után sem állt le. A működésképtelen négyes blokk mellett leállították a hármas blokkot is, az 1-es és 2-es reaktorok azonban még majdnem egy hónapig – magas sugárszennyezettség mellett – tovább működtek. Végül a sugárzás veszély miatt a szovjet vezetés úgy döntött, hogy május 22-én ideiglenesen leállítja az erőmű még működő blokkjait, és az épületeket tisztítani kezdték, illetve modernizálták a biztonsági rendszereket is.
1986. október 1-én, vagyis alig hat hónappal a baleset után és még a szarkofág befejezése előtt az első reaktort újra beindították, majd november 5-én a kettes is újra munkába állt.
Ukrán szovjet tagköztársaság KGB-jének titkosított jelentése
„Csernobili atomerőmű működtetésének perspektíváiról és az erőmű további bővítéséről.”
1987. április 9.
A katasztrófa után egy évvel készült KGB jelentésben az olvasható, hogy a csernobili kormánybizottság tervbe vette a balesetet szenvedett reaktor közvetlen közelében lévő 3. blokk beindítását 1987. októberében és vizsgálták az 5-ös és 6-os blokkok befejezésének a lehetőségeit. A jelentésben azonban a következő áll:
Ugyanakkor számos specialista és tudós azon a véleményen van, hogy a csernobili atomerőmű további működtetése és bővítése nem célszerű. A kérdés kivizsgálása során arról szereztünk adatokat, hogy az 1-es és 2-es reaktor blokkok működtetése, a 3. blokk helyreállítása, illetve az erőmű további bővítése komoly gazdasági, ökológiai és szociális következményekkel jár.”
A jelentésben hivatkozott szakértők leginkább a sugárzás szintje miatt aggódtak – a 3. blokk tetején még mindig olyan sugárzás volt jelen, mint a magában a felrobbant 4. reaktorban – 500 röntgen/óra vagy akár 2000 röntgen/órás értékekkel (miközben az 500 röntgen sugárzás halálos dózisnak számít az emberek számára).
A harmadik reaktor számos terme a sugárzási szint miatt használhatatlanná vált, a berendezés károsult, a kommunikációs rendszerek pedig tönkrementek. „A hármas blokk helyreállítása így gyakorlatilag egyenlő egy új építésével, de komoly sugárzási veszély közepette” – olvasható a KGB titkos 1987 áprilisában készült jelentésében. A szakértők szerint továbbá a 3. blokk helyreállítása és az 5-ös 6-os blokk építésének befejezése elősegíti majd a radioaktív szennyezés terjedését a 30 km-es zónán kívülre, ami Kijev számára is komoly veszélyt jelenthet
Mindezek ellenére 1987 december 4-én, vagyis a katasztrofális helyzetről árulkodó jelentés után 8 hónappal a 3. blokkot ismét beindították, így a Csernobili Atomerőmű első három reaktora újra működött.
Az 1987-ben posztjára lépő új igazgató, Mihail Umanyec azon a véleményen volt, hogy az erősen sugárszennyezett hármas reaktor helyett inkább az ötös blokk építését kellene befejezni, ami mind pénzügyileg, mind egészségügyileg jobb megoldást jelenthetett volna. A döntésnek azonban végül valószínűleg kizárólag politikai okai voltak: a hatalmas baleset után sem a nemzetközi közvélemény, sem a lakosság nem nézte volna jó szemmel egy újabb reaktor beindítását Csernobilben, a hármas reaktor viszont előtte is működött, és megfelelő tálalással be lehetett állítani a helyzetét pozitív fényben. Nem segített a helyzeten az sem, hogy az 5-ös és 6-os blokk ugyanolyan rendszerint szerint épült, mint a 3-as és a 4-es. A majdnem teljesen elkészült blokkok berendezéseit végül szétszerelték, és más szovjet erőművekbe vitték.
Így kezdetben az újra működésbe lépő reaktorok dolgozói nagyon rossz és veszélyes munkakörülményeknek voltak kitéve. A baleset előtti éves sugárzásdózis normát 5 röntgenről 25-re emelték, így hivatalosan normális érték lett az, ami korábban a megengedett dózis ötszörösét jelentette. A működő blokkokban rendkívül rossz volt a munkamorál, aminek fizikai és pszichés okai is voltak. Egy év alatt kétszer váltottak vezetőket, a főmérnök pedig harmadszorra cserélődött le az atomerőműben.
Emellett krónikus szakember hiány volt. A katasztrófa után a munkálatok során sokan megkapták a maximális megengedett sugárdózist, és nem dolgozhattak többet az erőműben. Sokan pedig az evakuáció után nem kívántak többet visszatérni Csernobilbe. Így a nukleáris létesítmény következő igazgatója, Mihail Umanyec szerint a szakképzett dolgozók alig 10%-a maradt a helyén.
További, 1987-ből származó KGB jelentések arról árulkodnak, hogy a csernobili munkaerő terén katasztrofális problémák léptek fel. Így csak az egyes blokk személyzete volt a jelentések szerint megfelelően szakképzett és állandó jellegű, a többi blokkban a munkaerőhiány miatt ideiglenes jelleggel tartózkodtak szakemberek más szovjet tagköztársaságokból. A dolgozók ráadásul naponta 12 órát dolgoztak a 8 óra helyett, megint csak a munkaerőhiány miatt. Emiatt kritikusan lecsökkent a munkamorál, a személyzet pedig kimerült és legyengült volt.
Emellett problémák voltak a személyzet betanításával is, ugyanis a tréningek során a dolgozók 40-50 százaléka csupán elégséges osztályzatokat kapott. A legrosszabb helyzetben azonban a hármas reaktor volt, az ott dolgozók ugyanis már 7-10 nap alatt elérték a megengedett sugárdózist, és ezután váltásra kényszerültek.
1990 május 30-án az atomerőmű környékén Richter skála szerinti 4-es erősségű földrengést regisztráltak. A szakemberek rávilágítottak ekkor arra, hogy a szarkofág valószínűleg nem bírna ki egy erősebb földrengést.
Négy évvel a csernobili katasztrófa után egy újabb baleset következett be az atomerőműben – ezúttal a második számú reaktorban. 1991. október 11-én tűz ütött ki a második blokk géptermében, megsérült a vezérlőberendezés az egyik turbógenerátor. A baleset következtében újból radioaktív anyagok jutottak ki a környezetbe, azonban a hivatalos információk szerint ezek nem voltak jelentősek, és nem jutottak a 30 km-es zónán kívülre. A második reaktort ekkor véglegesen bezárták.
Az újabb baleset miatt az ukrán parlament úgy döntött, hogy a csernobili atomerőművet legkésőbb 1993-ban bezárják. Az ukrán képviselők az atomenergiát túl veszélyesnek ítélték meg, és Ukrajna területén moratóriumot hirdettek a további erőmű építésekre.
Ezek a döntések azonban mindössze alig másfél évig voltak érvényben: 1993-ban a moratóriumot feloldották, a Csernobili Atomerőmű működtetését pedig határozatlan ideig folytatták.
A nemzetközi nyomásra azonban 1995. december 25-én az ukrán kormány memorandumot írt alá a G7-es országokkal és az Európai Unió bizottságával: a megállapodás értelmében Ukrajna végleg leállítja a még működő csernobili reaktorokat, cserébe pedig pénzügyi támogatást kap a reaktorok leállítása miatt bekövetkező károk és csernobili katasztrófa leküzdésére. Az erre a célra létrehozott bizottság úgy ítélte meg, hogy a leállás miatt Ukrajnát 15 éves periódusban 464 millió dollár kár éri, a szociális kérdések megoldását pedig 505 millió dollárra értékelték 6 éves periódusban.
Így ennek megfelelően 1996. november 30-án végleg leállították az első blokkot, 1999 március 15-én pedig a kettes reaktort zárták be örökre (amely azonban már az 1991-es tűzeset óta nem működött). Végül 2000. december 15-én az utolsó működő csernobili reaktort, a 3-as blokkot is leállították.
A Csernobili Atomerőműben azonban jelenleg is dolgoznak emberek - közel 4 ezer fő (korábban 11 ezren dolgoztak). Az ő feladatuk a leállított reaktorok fenntartása és ellenőrzése, és az erőmű felügyelete. Ezen kívül pedig nem szabad megfeledkezni az erőműben lévő 4-es blokkról sem, amely csak egy védőburokkal tartja vissza a benne lévő radioaktív fűtőanyagokat attól, hogy kijussanak a környezetbe, és egy újabb nukleáris katasztrófa okozói legyenek.
www.kitekinto.hu
|
