|
A „Csernobil” nevének jelentése alapján rá is szolgálhatott volna a szörnyű hírnevére, bár valójában kezdetben nem sok köze volt a balesethez. Csernobil városa a reaktortól mintegy 18 km-re helyezkedett el, és mintegy 12.500 ember lakta a katasztrófa pillanatában. Az atomerőmű ekkor másik nevén volt ismertebb – Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű néven. Az erőmű közvetlen közelében (attól mintegy 5 km-re) helyezkedett el a szocialista városépítészet ékköve, a teljesen újonnan létrehozott város, Pripjaty. Pripjatyot ekkor 50-55 ezren lakták – többségében az atomerőmű dolgozói és családjuk – tehát nagyságrendekkel többen, mint Csernobilt. A helyi pártvezetés azonban Csernobilben székelt.
Csernobil városa gazdag múlttal rendelkezett: a város már 1193-ban is felbukkant a korabeli forrásokban. A XX. században azonban a város lakóira sok szenvedés jutott. Csernobilben nagyon sok zsidó lakott – egy 1898-as népesség összeírás szerint 10800 lakosból akkor 7200 zsidó volt. A lakosság maradék része javarészt lengyelekből állt. Szovjetek idején azonban a lengyeleket Kazahsztánba deportálták, aztán jött a német megszállás: akkor pedig a zsidókat irtották ki. Így néhány évtized alatt teljesen kicserélődött a város lakossága – 1986-ban pedig bekövetkezett a katasztrófa, és a lakói végleg elhagyták a várost.
De térjünk vissza a szó etimológiára: „csernobil”, vagy „csernobilnik” szláv nyelveken „fekete ürömöt” jelent – a Magyarországon is honos fűszer- és gyomnövényt. A szónak azonban létezik egy másik jelentése is: „csornaja bil” vagy „csornoe biloe” – vagyis „fekete történet” vagy „rossz múlt”. Belemagyarázás, de tudat alatt is beépül az orosznyelvűek gondolkodásába, és további negatív töltetet kölcsönöz a szónak. Tulajdonképpen hasonló esélyekkel nevezhetnénk a balesetet „Lenini atomerőmű katasztrófájának”, vagy „Pripjatyi atombalesetnek”, de végül mégis éppen a történelmi, több száz éves város vált az emberiség legnagyobb atomkatasztrófájának a szimbólumává.
A „Zóna” ma közel sem szabályos, és már nem is 30 km-es terület. A baleset után a radioaktív felhő nyugat felé indult, majd pedig a szélirány változásával észak-nyugatra és északra (Belarusz felé) vonult. Így a legszennyezettebb területek éppen ezek az atomerőműtől nyugatra fekvő területek.
A „Zóna” ma egy külön, saját szabályok szerint élő mini állam. 2827 km2 területen helyezkedik el, tehát valamivel nagyobb, mint mondjuk a Nógrád megye. A „Zónába” nem lehet csak úgy bejutni – a belépéshez speciális engedélyekre van szükség, és ezt is csak speciális átkelő pontokon lehet megtenni. Kilenc ilyen átkelőhely van. A terület maga pedig szögesdróttal van elválasztva a külvilágtól. A „Zónát” egy erre a célra speciálisan létrehozott szerv, a „30 km-es zóna Állami Adminisztrációja” felügyeli, amely az ukrán Rendkívüli Ügyek Minisztériumának felel.
A csernobili reaktor körüli kiköltöztetett területen több tucat település tűnt el, és több mint száz ezer ember hagyta el otthonát. A KGB 1986 májusi jelentése szerint 59 veszélyes zónában ítélt település ürült ki, és 71 ezer embert evakuáltak, ezen kívül 25 ezren pedig önként költöztek el. Azóta még több ember hagyta el a reaktor környékét, az elhalt települések száma pedig 94-re nőtt.
A sugárszennyezett területeken a veszélyt a Stroncium-90, a Cesium-137, az Americium-241 és a Plutónium-239 izotópjai okozzák. Amíg az előbbi kettőnek 29- illetve 30 év a felezési idejük, addig az Americiumnak 432 év, a Plutoniumnak pedig 24110 év. Tapasztalataink szerint a Zónában jelenleg a fő közlekedési pontok mellett nem tapasztalható jelentős sugárveszély, vannak azonban olyan forrópontok, ahol a sugárzás több száz szorosával meghaladja a normális értékeket.
A „Zóna” területén jelenleg a következő fontos objektumokat találjuk: maga a Csernobili Atomerőmű minden létesítményével együtt. Az erőmű reaktorai már 10 éve nem működnek, azonban jelenleg is közel 4000 ember dolgozik az atomerőmű területén. Erről majd bővebben lesz szó egy másik cikkünkben. Az erőműtől mintegy 5 km-re található a már említett Pripjaty városa, amelyet hajdanán 50-55 ezren lakták. A Zónában van ezen kívül Csernobil városa, a Dityatki ellenőrző központ (amelyben több mint 500 katona teljesít szolgálatot), Lelev ellenőrző pont (a belső, 10 km-es zóna egyik fontos átkelőpontja) és a következő nagyobb települések: Kopacsi, Polesszkoje, Varovicsi, Novosepelicsi, Szeverovka és Janov. Ezen kívül pedig a „Csernobil-2” néven elhíresült szupertitkos katonai objektumot.
Kopacsi és Novosepelicsi aprófalvak a reaktor közvetlen közelében – mintegy 4 km-re találhatóak. A robbanás után mindkét település rendkívül magas sugárzást kapott, aminek következtében a szovjet vezetés azt a döntést hozta, hogy Kopacsit megsemmisítik az evakuálás után. A falut valóban a földdel tették egyenlővé, majd pedig eltemették, azonban a vízzel a föld alá bemosott sugárzás még nagyobb problémákat okozott, és ma a „nukleáris veszély” táblákkal teletűzdelt dombocska, amely alatt a Kopacsi házai nyugszanak, a Zóna egyik forrópontját jelenti.
Fontos vasúti közlekedési csomópont volt a közel 100 lakót számláló Janov település. A katasztrófát követően azonban teljesen kiürítették, a vasútállomást pedig lezárták. Szerepe mára újra növekedni kezd, mert az új csernobili reaktort védő szarkofág építéséhez Janov egyik régi vasútvonalát szeretnék felhasználni, amelyet emiatt már fel is újították.
Érdekes és egyben tragikus története van az 1415-ben alapított Polesszkoje településnek. Ezt a városkát is Csernobilhez hasonlóan közel 12 ezren lakták, és a reaktortól látszólag biztonságos(abb) távolságra, 50 km-re helyezkedett el. Ezért eleinte a Pripjaty evakuált lakóinak egy részét éppen ide, Polesszkoje-be költöztették ideiglenesen. A város azonban az atomerőműtől észak-nyugatra helyezkedett el, így a sugárzás jelentős része a széljárásnak megfelelően ide hullott. A város tehát legalább annyi sugárzást kapott, mint az ide evakuált Pripjaty városa. Ezt sokáig nem ismerték el, végül 1993-ban – 7 évvel a baleset után – hivatalosan is a III. zónába sorolták, vagyis az önkéntes kiköltözés zónájába. Lakói azonban fokozatosan kiköltöztek, és 1999-ben Polesszkojét hivatalosan is levették Ukrajna térképeiről, és mint település megszűnt létezni. Ehhez hasonló sors várta a Polesszkojétől 15 km-re lévő Varovicsi települést, amely szintén 1999-ben tűnt el a térképekről.
A Zóna azonban még további meglepetéseket tartogat: itt található a „Duga” fedőnevű szupertitkos szovjet rakéta-előrejelző rendszer, amelyre csak a Szovjetunió felbomlása után derült fény. A „Duga” egy méreteiben óriási rendszer volt 150 méteres magasságával és 300-350 méteres szélességével. Segítségével láthatták az Egyesült Államokban fellőtt rakétákat és érzékelték a föld felett mozgó objektumokat. A nyugati világban tudták a létezéséről, mert a működése rádiójelek interferenciáját okozta, és a rövidhullámú rádióvevőkön éles, zakatoló hangot eredményezett, ami miatt „fakopácsnak” keresztelték el”. Tudták tehát, hogy létezik, de egészen a szovjet birodalom felbomlásáig nem tudtak róla semmit.
A „Duga” csak 1985-ben épült fel, szerencsétlen módon csupán egy évvel a katasztrófa előtt. Érdekes, hogy maga a szupertitkos rendszer építése több mint kétszer annyi pénzébe került a Szovjetuniónak, mint maga a Csernobili Atomerőmű. Nem volt véletlen a helyválasztás sem: a „Duga” működtetéséhez rengeteg energia kellett, ezért telepítették az atomreaktor mellé. A rakéta figyelő rendszer mellett lakóházakat és adminisztratív épületeket húztak fel: itt laktak a baleset előtt a „Duga”-ban dolgozó katonák és családjuk. Ezt nevezik gyakran a forrásokban „Csernobil-2”-nek. A katasztrófa után a szovjet vezetés belátta azt, hogy a rakéta figyelő rendszer nem működtethető tovább, és 1987 után a legértékesebb részeit szétszerelték, és kivitték Komszomolszkba.
Az egész Zónának a közigazgatása Csernobil városában összpontosul. Itt található az ukrán Rendkívüli Ügyek Minisztériumának a kihelyezett szerve, különböző belügyi szervek, és a Zóna fenntartásán, illetve a katasztrófa következményeinek a felszámolásán dolgozó vállalatok. Nagyon fontos ugyanis a terület karantén szerepe: az ide kihelyezett szerveknek és embereknek egyben az is a feladata, hogy megakadályozzák a radioaktivitás terjedését és kijutását. Folyamatosan felügyelni és tisztítani kell a környezetet vagy a környező folyókat, víztározókat, illetve állandóan ellenőrizni a sugárzási szintet.
Csernobil városában jelenleg több mint 3000 ember lakik (3180 fő a 2007-es statisztikai adatok szerint), ők azonban ahogy korábban már említettük nem állandóan tartózkodnak itt, hanem 2-3 hetente váltják egymást. Érdekes szociográfiai képet nyújt az itteni lakók statisztikája: ennek a 3000 embernek legalább a fele likvidátor (így nevezik a katasztrófa következményeinek a felszámolásán dolgozókat az első években), vagy sérült a baleset következtében. 77 százalékuk férfi, 1/3-uk pedig mérnöki végzettséggel rendelkezik.
A Zónát tehát fent kell tartani, kutatni és felügyelni – amivel sok vállalat és kutatóközpont foglalkozik. Ezeknek a működtetéséhez pedig meg kellett teremteni a megfelelő körülményeket, szükség van a Csernobilben működő élelmiszerellátásra, csatornázásra, áramellátásra, egészségügyi ellátásra, közlekedésre és stb. Ezen kívül van könyvtár, közösségi klub és sport termek. Fent kell tartani az adminisztratív épületeket, emlékműveket és a temetőket.
Ezen kívül nagyon fontos feladat hárul a tűzoltókra: a reaktorból 1986-ban elszabadult sugárzás jelentős része a környezetben: fákban, növényekben, mohában raktározódott el. Mindez egy-egy erdőtűz során pedig újra a levegőbe juthat, ami rendkívüli nagy veszélyt jelent. 1992-ben például elég sok erdőtűz történt a zónában – amit nem nagyon reklámozták – aminek következtében újra nagyon megnövekedett a radioaktivitás abban az évben.
A következő fontosabb vállalatok találhatóak jelenleg a Zónában: Atomerőművek problémáit Kutató Intézet (az Ukrán Nemzeti Akadémia kihelyezett részlege) – kutatásokat végeznek a zónában. A Sugárzásökológiai Intézet a környezetben tapasztalható sugárzást méri, ezen kívül a dolgozókat vizsgálja. A „Csernobili Erdőség” vállalat a Zóna újrafásításával foglalkozik, és közreműködik az erdei tüzek megakadályozásában. A „Specializált Építési Vállalat” az épületek és utak fenntartásán dolgozik. „Csernobilszervisz” a közlekedésért, vízellátásért, fűtésért, csatornázásért és stb. felel, a „Csernobil Vodexpluatacija” pedig a vizek állapotát vizsgálja és felügyeli.
A csernobili zónának ugyanakkor vannak állandó lakói is: becslések szerint 200-300 ember. Azok az emberek, akik a kötelező evakuálás után, évekkel később hazatértek az otthonaikba. Hivatalosan a Zónában nem lehet lakni – ezt írják elő az ukrán törvények. A Zóna adminisztrációja azonban mégis - nem hivatalosan - megengedte, hogy ezek az emberek visszaköltözhessenek. Szinte kizárólag nyugdíjas korúakról van szó: mindannyian 60-70 év fölöttiek. Őket hívja a köznyelv „szamoszeli”-nek, vagyis „önként beköltözötteknek”.
Mivel hivatalosan nem lehetnek a Zónában, mindegyik állandó zónalakó egy-egy másik városba van bejegyezve. Többségük az evakuálás után kisebb lakást kapott Kijevben, ezt azonban a gyerekeikre hagyták, és a város elől menekülve a sugárszennyezett területekre tértek vissza. Bár a hatóságok hivatalosan nem engedélyezték a visszaköltözésüket, mégis házaikban van áram és a működik a vízellátás is, és a Zónában van mobil telefon vétel, amivel a kint lévő gyerekeikkel és unokáikkal kommunikálnak. Heti kétszer pedig autós-élelmiszerbolt jön el hozzájuk.
A sugárzás nem látszik, nem kézzelfogható és fenyegető – így számukra nem is létezik, ők inkább élik tovább az életüket, amelyet 25 évvel ezelőtt megszakította a katasztrófa. A legnagyobb problémát számukra valószínűleg csak a magány jelentheti…
Kezdetben több mint 1200-an voltak, mára a számuk 200-300-ra csökkent. Mindannyian nagyon idősek, így ha ez a tendencia folytatódik, a Csernobil körüli területek lakói közül nem fog maradni senki sem.
www.kitekinto.hu
|
