|
Beült a csend a konyhába, rátelepedett a kredencre, a tüzhelyen
félrehúzoztt lábasokra, a viaszosvászonnal leterített asztalon
vakító üres tányérokra. Az asszony összekuporodva gubbasztott
a tűzhely melletti sámlin. Lábait maga alá húzta, összekulcsolt
ujjait nézte, mintha ismeretlenek lennének.
Sóhajtott. Felállt, egyenesre húzta derekát. Lazán előrehulló ősz
haját tenyerével hátrasimította.
- Nem gyünnek a gyerekek – motyogta és az asztalhoz lépett.
- Elrámolok – mondta hangosabban. Nem bírta már a csendet.
- Jól van. Csak pakolj! – mondta Ignácz és odament a kredenchez.
Kihúzta a fiókot, kivette belőle a dohányt. Megszagolta. Visszament
az ablakhoz. Felső zsebéből rövid szárú, kurta pipa került elö.
Naptól, széltől cserzett arcán megpihent a lámpafény, árnyékot
vetett az egyenes, kemény ráncok pincéibe. Rövidre nyírt ösz haja,
kajla bajsza szigorúvá tette arcát. Pipáját tisztogatta, néha szájához emelte, megfújta. Csendben csinálta. Mint egy szertartást.
A pipához idő kell. Ezért szerette.
Kinézett a párosodó ablakon. A ház sarkán lámpa, mögötte kiskapu, azon túl az üres patakparton magasra nőtt, elszáradt gaz.
Esett. A mindig poros, mélyre taposott gyalogút most fémesen
csillogott.
Senki. Nézte pipáját, sárgás körmeit, az ujja alól kibukkanó
dohányszálakat. Bal kezével adagolta a dohányt, jobb kezének
mutatóujjával csak préselte a pipába.
Újra kinézett az ablakon. Senki. Szájába vette rövid pipáját.
Megfordult a kredenchez. Hol a gyufa? Ez a Maris mindig
elpakolja. Zsörtölődött. Gyorsan, de nem türelmetlenül rakosgatta
jobbra és balra a fiókban kezébe akadó tárgyakat.
Időnként szívott egyet a hideg pipán. – Na, gyere mán elő! - végre.
Sercent a gyufa. Sárga fény villant és szemében játszott a láng.
Nagyot szívott a pipából. Az elsö szippantásnál vigyázni kell.
Nem szabad túlmelegíteni. Nem jöttek. Miért nem jöttek? Persze,
kinek is hiányzom én? Megrázta a kezét. A parázsló gyufa a földre
hullott.
Ez a pipa… mindig örömet szerzett. Az a nyurga Kolja… ott
faragta az erdöben. Csodálkozott, mert Kolja nem dohányzott.
A caricini fiúval a Donnál találkozott. Tizennyolc októberében
akadt vele össze. A tizedik hadsereg futárja volt. Hetekig az erdőbe
szorították öket Krasznov fehérjei.
Kolja szótlan legény volt, mint aki megszokta az egyedüllétet
a hosszú utakon. Poros, sáros, véres utakon.
Akkor kért Kolja dohányt. Akkor este. Mohón szívta élete elsö
cigarettáját. Köhögött, közben fel-felnézett Ignáczra. Szeme
könnyes volt. Az erős dohánytól? Vagy mástól? Ki tudja...
Később Kolja arcán mosoly jelent meg, de ez a mosoly kemény volt.
- Vengerszkij?
- Az vagyok.
Ettöl kezdve Kolja állandóan ellátta dohánnyal. Esténként, míg
ő a cigarettát sodorta, Kolja faragott. Várni kellett. Együtt könnyebb várni. Kolja faragott. Egy nevetségesen rövid szárú pipát, hogy könnyen a zsebbe férjen. Elkészült a pipa. Kolja Ignácz felé nyújtotta.
- No. Vengerszki… - mondta és nevetett a szeme.
Ignácz elvette, tisztességgel megtömte. Rágyújtott. Nézte a pipát.
Nézte Kolját. Jó pipa lett. Csak módjával kellett szívni, hogy ne
forrósodjon fel a füst.
Másnap nem találta Kolját. Esett. Háromszor körbejárta a tábort.
Benézett a sátrak alá, a kocsik közé. Begöngyölt testek között
bukdácsolt. Sehol sem találta a fiút. Azóta sincs sehol. Amíg az
erdőben voltak, a pipát mindíg az alatt a fa alatt szívta. Mikor
elhagyták a tábort, könnyes szemmel nézte a hatalmas fát és a
pipáját a foga közé szorította.
Kinyitotta a konyhaajtót. Kiment a ház elé. Esett. Ment a kertbe,
a fák közé. Nagy esőcseppek hullottak fedetlen ősz fejére. Csobbant a tócsa a lába alatt. Megállt a fánál. Szívta a pipát. Megint ment pár lépést, megfordult, megállt. Nézte az eget. Várt..
- Ignácz! – kiáltott utána az asszony.
- Meggyüttek a gyerekek!
Bement. Unokái már az asztalnál ültek.
- Csókolom, nagypapa! – állt fel a nagyobb. Ignácz felé szaldt és
nevetett.
- Tegye már el azt a pipát, Nagypapa – mondta – Hiszen már kialudt.
Ő is leült az asztalhoz. Evett lassan, nyugodtan. Maris felvette a
pipát, gondosan kitisztította. Megtömni sose szokta. Csak tisztítani. Azután odatette a kanál mellé az asztalra. Ignácz szemét fürkészte. Bánat ült benne. Várakozás...
Pesir Albert
|
